MESÉK TÉLI PIZZÁZÁSHOZ


KEDVES SZÜLŐK ÉS GYEREKEK!


Fogadjátok szeretettel a Pizza Me és a Pagony kiadó karácsonyi ajándékait: négy téli mesét, amelyeket az adventi időszakban teszünk közzé itt, az oldalon. A mesék szerzői Berg Judit, Kertész Edina, Vadadi Adrienn és Gimesi Dóra, akik a tél legvarázslatosabb pillanatait örökítették meg történeteikben. Ha olvasnátok még, sok-sok csodát találtok a kiadó 3-5-8 perces téli mesék című könyvében. Buon Natale! (olaszul: boldog karácsonyt!)




GIMESI DÓRA

Mennyből az angyal


Karácsony reggelén a szokásosnál is nagyobb volt a sürgés-forgás a Mennyben. Miközben az angyalok kara már javában próbálta a legszebb dalokat, egy ősöreg angyal a csillagokat suvickolta, amelyek apró aranykampókon lógtak az ég bársonyfüggönyén. 


Hirtelen egy egészen kicsi angyal rontott be a műhelybe. Az öreg összehúzta a szemöldökét.


- Teo, hol a szárnyad?


A kicsi angyal elvörösödött.


- Attól tartok, megint otthagytam… 

- Hol?

- Hát… a vécén.


Teónak semmi sem sikerült, amit az angyaloktól elvártak: egy csöppet sem volt tiszteletreméltó vagy méltóságteljes, és a harsonája is úgy szólt, mint egy repedt fazék. Most meg még a szárnyát is a vécén hagyta…. Szégyen! 


- Jól vigyázz, hogy minden csillagot pontosan oda akassz vissza, ahonnan elvetted! – mordult rá az öreg, amikor visszaért. 


Teo nagyon igyekezett, hogy ezúttal ne rontson el semmit. Óvatosan leemelt egy csillagot, rálehelt egyszer-kétszer, majd jó alaposan megtörölgette az inge csücskével. Az öreg angyal összehúzott szemmel figyelte egy ideig, aztán kicsoszogott a konyhába, hogy feltegyen egy kávét. Teo egyedül maradt a csillagokkal. 


Épp egy egészen kicsi csillagot dörgölt tisztára, amikor a kotyogó pöffenése jelezte, hogy elkészült a kávé. Teo felkapta a fejét a hangra, és már kész is volt a baj: a csillag hirtelen kicsusszant a kezéből, és zuhanni kezdett. Ijedten kapott utána, de a pici csillag hihetetlen gyorsasággal süvített a Föld felé. A kis angyal fohászkodott egyet, és alábukott a mélybe. Jól tudta, hogy ha nem szerzi vissza estig, abból akkora balhé lesz, amekkorát még nem látott az ég!


A csillag a város peremén, egy tuja alatt ért földet. Körülötte minden csupa sár és latyak: úgy látszott, itt nem lesz fehér a karácsony. Teo szerencsére jól látta a csillogó kis pöttyöt a sárban, és már éppen felkészült a landolásra, amikor egy gumicsizmás kisfiú szaladt ki az udvarra, és felkapta a csillagot.


- Azonnal tedd le! – kiáltotta Teo ijedten.


A kisfiú tágra nyílt szemmel bámult rá, majd kiabálni kezdett. 


- Apa! Mégis eljött hozzánk az angyal!


Teónak pislogni se volt ideje: a kisfiú máris kézen fogta, és behúzta a házba. Kicsi ház volt, épp csak akkora, hogy elfért benne két ágy, egy asztal meg egy sárga cserépkályha. A konyhában egy magas, szomorú szemű férfi főzött valamit. A gyerek megállás nélkül hadart. 


- Hoztál nekünk karácsonyfát? És ajándékokat? Apa azt mondta, idén nem tud jönni az angyal, mert nincs pénzünk, de én mondtam neki, hogy ez butaság! 


Teo rettenetes zavarban volt. Azok az angyalok, akik a karácsonyfát viszik a gyerekeknek, mindig csakis a legjobbak, a legrendesebbek közül kerülnek ki. Ő ennek a feladatnak még a közelébe se jutott soha. 


- Én igazából nem… - kezdte, de elharapta a mondatot, mert észrevette, hogy a férfi elmosolyodik. 

- Ülj le közénk, angyal – mutatott egy székre. – Megtisztelsz, ha velünk vacsorázol. 


Teo bólintott, aztán kiszaladt a kertbe, a tujához. Letört egy szép ágat, berakta egy vázába, aztán felakasztotta rá az apró csillagot. Az apa gyertyát gyújtott, és forró levest mert a gyerek és az angyal tányérjába. Amikor pedig leszállt az este, körülállták az ágacskát, és Teo elővette a hamis harsonáját. Úgy szólt, mint egy repedt fazék, de a kisfiúnak nagyon tetszett: csak úgy gurult a nevetéstől. 


Amikor a kis család nyugovóra tért, Teo megpróbált lábujjhegyen kilopakodni a házból. Ha most indul, még épp időben visszateheti a csillagot a helyére. Óvatosan leemelte hát az ágról, ami eddig karácsonyfa volt, és elindult az ajtó felé. A kisfiú békésen szuszogott az ágyban. Teo tenyerében felragyogott a csillag. 

Az öreg angyal a műhely előtt ült, és a kávéját kavargatta.


- Hol a szárnyad? – mordult Teóra. – Megint a vécén hagytad?


A kis angyal egyenesen a szemébe nézett.


- Nem lehetek angyal többé – mondta. – Elvesztettem egy csillagot.

- Hát keresd meg.

- Már megkerestem.

- És?


Teo vállat vont. Az öreg elmosolyodott.


- Egyszer, régen én is elvesztettem ám egy csillagot – mondta lassan. – Ahogy végigszántotta az eget, hosszú fénycsóvát húzott maga után. Egy városszéli pajta tetejére esett, ahol épp aznap este született egy kisfiú. Annyira tetszett neki, ahogy ott ragyogott! Azt hittem, éktelen balhé lesz belőle… Na, eredj, vedd fel a szárnyad, nem érünk rá egész nap!




VADADI ADRIENN

Levél az angyalokhoz


Hűvös volt a házban, amikor Samu és apa megérkeztek. A hétvégét nagyapa régi házában töltik, csak kettesben. A házban már jó ideje nem lakik senki, nem volt, aki befűtsön, ezért apa körbebugyolálta Samut a nagy takaróval, ami velük utazott az autóban. A takaró meleg volt, Samu nem fázott. Apa a fáskamrában négyfelé hasított egy jókora fahasábot, gyújtósnak való ágakat gyűjtött, újságpapírt keresett, és becipelt mindent a házba. A pici ajtón át megrakta a kemencét, gyufát vett elő, és meggyújtotta a megsárgult papírlapokat. A tűz felcsapott. Jó melegen lobogott. 


Amíg a szoba melegedett, az autóból becipelték a hálózsákokat, az elemózsiás kosarat, Samu maciját, mesekönyvét, rajzfüzetét, zsírkrétáját. Aztán közelebb húzódtak a kemencéhez. Amíg melegedtek, Samu egy ládában kotorászott. Nagyapa ládájában. Talált egy zseblámpát, néhány régi fényképet, amiken apa még kisfiú volt. És még anyacsavart, pecsétet, pici égőt, üveggolyót, csupa nagyon de nagyon érdekes holmit. Mégis ami a legjobban tetszett neki, az nagyapa becsukhatós bicskája volt. 


– Ez a gomb rajta mire való? – forgatta Samu a bicskát.

– Ha megnyomod, kinyílik a pengéje – felelte apa. – Nagyapa mindig magánál hordta. Először félbevágta az almát vele, azután megint félbe, végül kivágta a magházát belőle.


Samu kedvet kapott az almaszeleteléshez. Apa kinyitotta a bicskát, Samu pedig keresett a kosárban egy mosolygós almát. Az alma gurulós volt, a bicska pedig éles, ezért apa segített. Jól lefogta az almát, amíg Samu fűrészelt. Először félbevágta, azután megint félbe, végül pedig kipiszkálta a magokat belőle.


– Hol van most a nagyapa? – harapott Samu a legjobban sikerült almagerezdbe.

– Az angyaloknál – felelte apa.

– De én el akarom mondani neki, hogy már tudok a bicskával almát szeletelni! 


Apa elgondolkodott. Aztán hümmögött. Közben a borostáját vakarászta. Végül azt mondta:


– Rajzold le neki!


Samu ráhasalt a rajzos füzetére, és piros zsírkrétával négyfelé vágott almát rajzolt bele. Apa a bicskával szépen kivágta a papírlapot a füzetből, és kiballagtak Samuval a kertbe, nagyapa diófájához. Ott aztán apa gyufát vett elő, és meggyújtotta a papírlapot. Samu rajza pedig lángra kapott. A négybe fűrészelt alma elfüstölgött. Fel, az égbe, a nagyapához. 





KERTÉSZ EDINA

A síelő kutya


Most egy Luca nevű kislányról fogok mesélni, és egy különös karácsonyról. Lucáék a városban laktak, egy tizenhárom emeletes házban, sok másik tizenhárom emeletes ház között. De nemcsak magas házak voltak arrafelé, hanem egy erdő is, amit Farkaserdőnek hívtak, és Irénke néni a földszinti kisboltból azt mesélte, hogy azelőtt igazi farkasok portyáztak ott, ezért kapta a nevét. De az nagyon rég lehetett, mert most már egy farkas sem járt az erdőben, csak futók. 


Az erdő szélén egy állatmenhely is volt, ahol kutyák üldögéltek a ketrecükben, és várták, hogy megsétáltassa őket valaki. Volt ott egy szamár meg egy őz is. Luca gyakran sétált arra apával és anyával, és olyankor mindig megnézte a kutyákat. Főleg az egyik tetszett neki nagyon, egy pici, zsemlemorzsaszínű kutya, aki kíváncsian hegyezte a fülét, ha meglátta őket. 


A Farkaserdő mellett volt egy domb. Itt tanult meg Luca síelni a síiskolában, bár nem havon, hanem műanyagon, mert a kis dombot műanyag borította, azon kellett lecsúszni, és közben a gyerekek azt kiabálták: Hej hó, sízni jó, akkor is, ha nincsen hó!


Lucának olyan rövid sílécei voltak, mint egy fakanál, és olyan gyorsan csúszott le a dombról a rózsaszín kabátjában, hogy csak egy rózsaszín villanás látszódott belőle. 


Szeretett volna egyszer igazi havon síelni, és Irénke néni a földszinti kisboltból egyre csak bizonygatta, hogy karácsonyra a hó is biztosan megérkezik, de közeledett a karácsony, és a város szürke volt és hideg. Jeges szél fújt és latyakos eső esett. 


Luca a karácsony előtti este magához szorította a plüsskutyusát, Bolyhost, lehunyta a szemét, és arra gondolt, bárcsak másnap esne a hó. Aztán eszébe jutott valami. 


– A kutyák tudnak síelni? – kérdezte anyát, aki éppen lekapcsolni készült a villanyt. 


Anya leült az ágya szélére, és elgondolkodva megrázta a fejét.  


- Még sosem láttam síelő kutyát. De persze ettől még létezhet olyan kutya, aki tud. 

– Morzsi biztosan tud. És ha még nem tud, én megtanítanám – mondta Luca. 

– Ki az a Morzsi?

– Hát az a kutyus a ketrecben. A morzsaszínű. Én neveztem el Morzsinak – mondta álmosan Luca, aztán újra lehunyta a szemét, és aznap éjjel azt álmodta, hogy Morzsival síel a dombon, amit igazi hó borít. 


Amikor reggel felébredt, rögtön az ablakhoz futott, és elhúzta a függönyt. Talán leesett végre a hó! Csakhogy a függönyön túl a város ugyanolyan szürke volt és latyakos, mint addig. És a hó nem akart megérkezni reggeli után sem, pedig mézeskalácsot ettek, ami azt jelentette, hogy már majdnem itt a karácsony, és még délutánra sem akart megjönni, amikor pedig már halászlé illata töltötte meg a konyhát. 


Megérkezett Gréti mama és Bajszos nagyapa is. Magukkal hozták a hideget. Megölelgették Lucát, és sétálni hívták. 


– Hozd a sílécedet is, megmutathatod, milyen ügyesen síelsz! – mosolygott anya. 


Mindannyian felöltöztek, meleg csizmát húztak, Luca fogta a sílécét, felvette a sísisakját, és egyenesen a Farkaserdő felé vették az irányt. Elmentek a ketrecek mellett is, de Morzsi nem ült ott, ahol szokott. Pedig Luca meg akarta neki mutatni a sílécet. Sem Morzsi, sem hó... micsoda karácsony!


Ám amikor a dombhoz értek, hirtelen hópelyhek kezdtek el táncolni körülöttük. Luca kinyújtotta a nyelvét: az egyik egyenesen ráesett, ő pedig nevetve lenyelte. Csodálkozva körülnézett. A domb tetején egy ezüstszürke cső állt, abból jöttek a hópelyhek, szanaszét szálltak, és ellepték a kis dombot. A havon pedig apa közeledett, nagy lábnyomokat hagyva maga után. 


– Látod, mégis csak van hó! – mondta, és átölelte Lucát.

De Luca nem válaszolt, mert azt a valakit nézte, aki apa mellett kocogott. Kicsi volt, és zsemleszínű. 

– Morzsi! – guggolt le hozzá Luca, és megsimogatta a selymes fület.

Morzsi megszaglászta Luca kesztyűjét, és hosszú, rózsaszín nyelvével lenyalt róla egy kis havat. 

– Morzsi ezután velünk fog lakni – mondta apa. – Mit gondolsz, tudnak a kutyák síelni? 


Luca ámulva nézte Morzsit, és csak nevetett. Aztán felcsatolta a sílécét, és lesiklott a kis dombról, egyszer, kétszer, ötször és tízszer, Morzsi pedig csaholva szaladt mellette. Gréti mama és Bajszos papa ámulva összecsapták a tenyerüket, mert még sosem láttak síelő kutyát. Még a kisboltos Irénke néni is csodálkozva nézte, aki éppen arra sétált. A hó pedig hullott, egyre csak hullott az ezüstszürke csőből. 


Így esett meg, hogy azon a karácsonyon Lucának két kívánsága is valóra vált, és az is kiderült, hogy a kutyák, főleg egy Morzsi nevű kutya, tudnak síelni. 




BERG JUDIT 

Mese a téli álomról


Gubacs, a kis sün egy fa tövében beszélgetett barátjával, a medveboccsal. Közeledett a tél. A fákról az utolsó megsárgult levelek hullottak már, és a nap fénye is egyre gyengébben csiklandozta a fekete orrocskákat.


– Képzeld, Pocak! A kisrókák nem szoktak téli álmot aludni! – újságolta Gubacs. – Minden reggel kimennek a hidegbe, szaladgálnak a kopasz fák között, és a hóban játszanak.

– Micsoda? – ámult Pocak. – Ezt szabad nekik?

– Bizony ám! – bólogatott a sün. – A felnőtt rókák is az erdőt járják!

– Én is akarom! – dörmögte Pocak.

– Ha esik a hó, hórókát építenek! – tódította Gubacs.

– Én hómedvét akarok! – bömbölt Pocak.

– Én pedig hósünit! Teletűzdelek egy hógolyót tűlevelekkel – ábrándozott Gubacs.

– Nem akarok téli álmot aludni! – morogta Pocak. – Nem is vagyok álmos!

– Én sem! – toppantott Gubacs. – A téli álom butaság!

– A téli álom fontos! – szólalt meg felettük egy károgó hang.


Egy öreg dolmányos varjú ücsörgött a fa alsó ágán, ahol eddig csöndben hallgatta a medvebocs és a süngyerek beszélgetését.


– Nem fontos! – tiltakozott Pocak.

– De az! – károgott a varjú. – Télen nem nő se gyümölcs, se gomba! Mit fogtok enni? Pihennek a méhek, így friss mézet sem találtok, és elbújnak a bogarak is, amit a sünök esznek.

– A mókusok megtöltik a kamrájukat dióval, mogyoróval és magokkal, hogy legyen mit enniük! – mondta Gubacs. – A rókák pedig vadásznak!

– A mókusok is sokat alszanak télen, a rókák pedig gyakran éheznek – felelte a varjú. – Egyik állat sem szereti a hideget, ha nincs mit ennie! 

– Mi is gyűjthetünk télire eleséget! – vont vállat Gubacs. – Megtöltjük a kamrát!

– Igen! – pattant fel Pocak. – A mama biztos örülni fog!

– Kár, kár, kár, hogy nem tudjátok, milyen hideg a tél! – csóválta a fejét a varjú, azzal felröppent egy fenyőfa csúcsára.


Gubacs és Pocak egész délután gyűjtögetett. Gombát, csipkebogyót, galagonyát, kökényt szedtek. Gubacs a hátára tűzött két vadkörtét, Pocak pedig egy egész maroknyi áfonyát cipelt a mancsában. Alaposan elfáradtak, mire délután hazaértek. 


– Kár, kár, kár, hogy nekem nincs éléskamrám! – károgott a fa tetején a varjú, aztán elröppent a város felé, mert télen az erdőben neki sem könnyű eleséget találnia. 


Pocak rögtön elmesélte otthon, hogy nem akar téli álmot aludni.


– Jól van, kicsim – mondta medvemama –, de én bizony aludni fogok. Nem akarok egész télen fázni és éhezni. 

– Hoztam télire tartalékot! – mutatta a finomságokat Pocak. – Kóstold csak meg! 


Medvemama megkóstolta, és nagyon ízlett neki. Aztán Pocak is megkóstolta, és addig-addig eszegetett, amíg el is fogyott mind

– Majd holnap gyűjtök új tartalékot – motyogta álmosan. – Mama, hozzád bújhatok?

– Persze, kicsim – ölelte át az anyukája, és hamarosan mindketten mély álomba merültek. 


Gubacsot is megdicsérte az anyukája, amiért ennyi eleséget cipelt haza. Mindent elhelyeztek a sarokban, aztán az egész család összegömbölyödött egymás mellett. Hamarosan mindenki mélyen aludt a medvebarlangban és a sünvárban. Fel sem ébredtek tavaszig.




A fenti mesék a Pagony kiadó 3-5-8 perces téli mesék című antológiájában olvashatók. A könyvben nemcsak karácsonyos mesét, nemcsak olyat, amiben a Mikulást várják a gyerekek, hanem az egész telet megünneplő, varázslatos és meghitt hangulatú történeteket találtok még. Ünnepeljétek az egész telet Marék Veronika, Berg Judit, Szabó T. Anna és még 16 nagyszerű kortárs magyar szerző meséivel! Szerezzétek meg most 25%-os kedvezménnyel, a pagonypizza kuponkóddal itt.   


Illusztrációk: Szimonidesz Hajnalka


Galéria